r1a2

Azon a napon mikor kiderül, hogy diabéteszes vagy és szénhidrát csökkentetten kell étkezned, fontos válaszút elé érkezel az életedben. Azaz étkezés, amit addig folytattál biztosan nem művelhető tovább. Átböngészed a táblázatokat és akkor szembesülsz a ténnyel, hogy valószínűleg éhenhalásra vagy ítélve! Az én esetemben a reggeli 30g szénhidrát kb. egy zsemlének felel meg. Először azt gondoltam, hogy ez nem túl sok. Aztán az első reggelinél rájöttem, hogy ez nem, hogy nem sok, de egyenesen kevés. Szinte már koplalás! Addig ugyanis annyit ettem, amennyivel jól laktam, mert hát a mondás is azt mondja, hogy „reggelizz úgy, mint egy király”. Bizony be kell vallanom, hogy az egy szem zsemle nem segített rajtam. Úgy éreztem, hogy a diabétesz csak arra jó, hogy az éhségbe haljak bele.  Ez persze semmi volt az ebédhez képest, amikor a dietetikus azt mondta, hogy a kedvenc nokedlimnek neki sem érdemes állni, mert csak annyit ehetek belőle, ami a fél fogamra sem elég.                                  A másik kedvencem a kruplistészta is fokozottan hátrányos, összeomlani látszott minden esélyem a túlélésre.

Ezután próbálkoztam mindenféle korszerű szénhidrát csökkentett élelmiszerrel, de amellett, hogy nagyon drágák, a tésztát például az állaga miatt, nem voltam képes megenni. És, hogy a kínjaimat tovább fokozza a konyhaművészet, még a mindenki által szeretett rántott húst is lisztbe, meg prézlibe kell forgatni! Az ebédre szóló teljes szénhidrát adagom 7dkg lisztnek felelt meg. Gondolja át mindenki, hogy mit lehet csinálni ennyi lisztből. Azonnal rávágja az ember, hogy semmit, de el kell mondanom, hogy furcsák vagyunk. Ezt a választ azok adják, akik nincsenek ilyen kényszerhelyzetben. Az agyamban elkezdett egy hang jelezni: kezed, lábad vagy a bőséges ebéd? Én pedig szeretek mindent, amivel együtt születtem, így hát nem volt választási lehetőségem.

Azt azért meg kell említenem, hogy a szénhidrát csökkentett termékek között is vannak finomak. Az édességek között olyanokat találtam, amik verik a normál vetélytársaikat. A sütemények, amiket pedig jó néhány remek cukrász készít, jobbak is. Nyugodtan merem ajánlani bárkinek a kóstolást. Bajt nem okoz senkinek, legfeljebb a pénztárcája is karcsúbb lesz!

Visszatérve az eredeti gondolatomhoz, tehát megadtam magam a sorsomnak. Inkább a mennyiséget fogtam vissza, ami az első héten nem volt egyszerű, de lassan hozzászoktam. A súlyom állandóvá vált, mert nem voltak, ”de degeszre ettem magam” napok. Ez az eredeti versenysúlyomhoz képest tizennégy kilóval könnyebb. Könnyebben mozgok, jobb a közérzetem. Nem is tudom hány kilós lennék, ha nem jön ez a baj? Baj? Felfogás kérdése! Most már inkább azt gondolom: ez volt a jel, hogy figyeljek magamra!

Megtehettem volna hamarabb is!

Nem régen elmeséltem, hogyan tudtam meg, hogy cukorbeteg lettem és abból az írásomból talán arra lehetett következtetni, hogy ez egy könnyen kezelhető helyzet. Pedig nem az!

Annak ellenére sem, hogy én döntöttem: „NEM LESZEK BETEG!”, és még a látszatát is igyekszem annak elkerülni, hogy ez kiderüljön rólam egy avatatlan szeműnek. Hogy miért? Mert engem ez tart azon az úton, amit elkezdtem. De hogyan is kezdődött?

A rendelőből azonnal a gyógyszertárba mentem kiváltani mindent, amit felírtak. Táskányi dolgot kaptam, egy táskányi pénzért. Persze ez viszonylagos, főleg ahhoz képest amennyit eddig költöttem erre. Azaz semmit. Kaptam mindenfélét: vércukormérőt, teszteket, gyógyszert, vérnyomásmérőt, stb.  A legfontosabbat azonban nem itt, hanem a diabetológusnál kaptam.

Egy kis füzetet „Étrendi útmutató” címmel. Ez volt a tankönyvem és még néha, ha valami szokatlant eszem ma is előveszem, de persze már jobbára csak a biztonság miatt van.

Emlékszem az első hetekre. A feleségemnek sok türelemre volt hozzám szüksége, mert mindent a legprecízebben akartam kimérni és kiszámolni. Ha valamit visszamértem és nem a megfelelő eredményt kaptam úgy éreztem, hogy meg akar ölni vagy legalább is megnyomorítani. Mivel én is főzök így jobbára rám hagyta, hogyha neki nem hiszek, csináljam én. És én csináltam, milligrammokra kimérve mindent. Családi összejöveteleken, ahol összejött 15-20 ember én csak a küldetésemnek éltem. Csak annyit és csak abból, amit szabad. Semmi cukros! Ezt tartom azóta is, de sok mindenben változtam, illetve inkább megtanultam felvenni a ritmust. Már nem használom a mérleget, rutinból tudom, hogy miből mennyit „kell” ennem. Nem azt mondom, hogy szabad, mert bármiből, bármennyit ehetek, senki sem fogja le a kezem. Csak a fejemben szólal meg a vészharang! Képessé váltam abbahagyni az evést, pedig ez nem volt rám jellemző. És a kezdeti keserves éhségérzet is elmúlt. Lehet előttem bármilyen svédasztalos reggeli vagy ebéd, csak annyit eszem, amennyit kell! Ritka kivétellel minden nap sétálok egy fél órát, és ha tehetem, túrázom, amikor időm csak engedi. Persze kell hozzá valaki, aki mellettem van és noszogat, ha nekem mozdulni sincs kedvem. Ebben bizton számíthatok a feleségemre és persze unokámra és a keresztfiamra, akik örökmozgók és akkor is kilométereket varázsolnak a lábaimba, ha ki sem mozdulok a kertből.

Ezért könnyű nekem!

Sokan azt mondják, hogy negyvenfelé, már nem történnek az emberrel csodák. Ilyenkor már leszálló ágba kerülünk és abból élünk, amit addig elértünk. Lehet, hogy ez így van sok esetben, de nem mindig. És amikor nem így van, akkor nagyon nem! A történet, amit leírok így kezdődik:

Eltelt negyven év az életéből, mikor egy négy gyermekes apa, egy barátját követte, aki futni ment, lefutni a maga néhány körét. Vele ment, kipróbálni, hogy milyen lehet az. Addig nem foglalkozott ilyen dolgokkal, mert volt éppen elég más teendője, ám azon a napon valahogy az érdeklődés mégis magával húzta a futópályára. Mindketten elkezdtek körbe futni, de ő egy kicsit tovább maradt. Annyira, hogy nemsokára már Mexikóba készült a Deca Ironman-re, ami az Ironman versenyek tízszeresét jelenti, egyhuzamban.

38km úszás, 1800km kerékpározás, 421,95km futás. Mindezt versenyezve!

  Ilyet nem lehet csinálni - mondhatnánk. És igazunk is       lehetne, ha a mi emberünk belebukott volna. De nekünk,   ember formájú, gyenge akaratúaknak nem tette meg ezt a   szívességet. Ő megcsinálta és harmadik lett. Előtte még   úszni sem tudott, legalább is nem versenyszerűen. Nem   volt az útja sportsikerekkel kikövezve és a pályafutása   kölyökkorától felépítve. Minek is kellett volna, hiszen akkorra még alig múlt negyven. Ekkor 2008-at írtunk. Majd eltelt egy év és a következőt már megnyerte, de az már hússzoros volt!

Valószínűleg az előző tízszeres túl rövid volt neki. Mindezt szinte teljesen egyedül! Mi a környezetében élők, ittuk a szavait és tátott szájjal hallgattuk a történeteit. 46 évesen felért a csúcsra, gondoltuk. Megnyerni egy versenyt, ahol 76km-t úszva, 3 600km-t kerékpáron, 843.9km-t futva kell megtenni, az több mint, emberpróbáló. Többségünk egy élet alatt nem csinál meg ennyit egyikből sem, nemhogy mindháromból, főleg nem egy folyamatos verseny alatt. Hősünk megtette és ezzel vége, mert hát hová lehet ezt fokozni? Pedig, ha az embert Szőnyi Ferencnek hívják Komáromból, akkor lehet.

Hogy csak a számomra felfoghatatlanokat említsem:

- Race Across Amerika/USA 4 800km (kerékpárral keresztül Amerikán.)

- Spartathlon/Görögország

Aztán jött 2017, amikor betöltötte 53. életévét:

- Hell Ultra Running/Himalája 480km 1. hely (egyedüli célba érő)

- Deca Ironman/Svájc 1. hely

Itt mély levegőt kell vennem, mert valószínűleg még folytatódni fog. Nem tudom, hol van a történet vége. Biztos, hogy még nagyon messze. Én úgy tippelem, ha 2034-ben a Holdon megrendezik az első szupertriatlon versenyt, azt Feri fogja nyerni.

Hiszen, akkor még csak 70 éves lesz!

Sokat túrázunk elmaradhatatlan társammal, a feleségemmel.

A Balaton felé vettük az irány és két óra autózás után már, ott álltunk úti-célunk tövében. A Szent-György hegyen egyszer jártunk, amikor a gyermekeink még kicsik voltak. Szent ég, már a harmadik x-et tapossák! Újabb utánpótlásról gondoskodva magunkkal vittük 8 éves keresztfiunkat. Tudtuk, hogy Ő nem fog a végére elfáradni, mivel örökmozgó, de gondoltuk nem fog ártani neki sem egy kis mozgás. Rövid öltözködés és felfrissülés után nekivágtunk a hegynek.

Azonnal megtaláltuk az út mellett azt a vadszedrest, ahol tizennyolc évvel ezelőtt lányom és fiam lilára festették magukat. Úgy beettek, hogy napok múlva is lila volt a nyelvük, nem is beszélve a rengeteg karcolásról. Mert hát ez nem egy szupermarket. A bokrokkal meg kellett harcolni. Pár szemet most is találtunk, amit jóízűen elfogyasztottunk a két évtizeddel ezelőtti csatánk emlékére.

Mikor elindultunk felfelé rögtön éreztük, hogy az idő megtette a hatását. Mikor elhatároztuk magunkat a túrára, sokkal könnyebbre emlékeztünk, de összeszedtük magunkat, hiszen az embernek csak a gyermekei öregszenek. Fújtatva kerestük az oxigénben gazdagabb levegőt, de nem volt sehol. Mikor kifulladva először elnéztünk a Balaton felé újra elállt a lélegzetünk, de most a látványtól.

Egy fénykép sokat visszaad belőle, de azt az érzést, hogy a küzdelmed és erőfeszítésed jutalmául kaptad, azt nem. Ezért nem ugyanaz a számítógépen túrázni. Ráadásul kevésbé egészséges. Nem erősíti sem a testet, sem a lelket.

Pár méterre megtaláltuk Dr. Borbás Lajos emléktábláját, aki a Vasas túravezetője volt és itt szenvedett halálos balesetet. Isten nyugosztalja! Mint Vasas-függő elszégyelltem magam, hogy nem is hallottam az esetről, de hiába kerestem utána, csak ugyanazt a pár sort írja mindenki. Viszont ráakadtam egy fantasztikus dologra. A „SZENT GYÖRGY-HEGYI LÁTOGATÁSI NAPLÓ”-ra. Ez egy mindenki által elérhető füzet volt, amibe bárki beleírhatott Kasza Béla jóvoltából. Micsoda ötlet! Kár, hogy vége! Ha rajtam múlna, biztosan díjaznám a kitalálóját.

A kis pihenőnk után azonban mentünk tovább, mert örökmozgónk nem bírta a tétlenséget és már többször is nekiindult volna. Sűrűn megállva, bámészkodva, fényképezve értünk el a bazaltorgonák feletti teraszra, ahonnan jól látszódtak Tapolca jellegzetes piramis alakú házai. Bár a Balaton a szigligeti várral szebb volt, azért ez is jól mutatott a távolban. Ettől a ponttól már lefelé visz az út könnyebbült volna meg egy kezdő turista, de mi tudtuk, hogy lefelé menni sem könnyebb, legfeljebb kevésbé fullasztó. És valóban. Azt nem tudom, hogy az idő is közre játszott-e benne, de az időjárás biztosan. Az utóbbi időben lezúduló özönvizek jelentősen megrongálták a lépcsőket, így még annál is nehezebb volt, mint amit vártunk. A fáknak támaszkodva, ágakba kapaszkodva értünk le az bazalt oszlopokhoz. Ahol meg nem volt mit megfogni ott a hátsónkon csúszva, de megoldottuk. És ahogy ránéztünk a hegyre nem volt kétség, hogy megérte. Csodálatos volt a látvány! Mint egy templom karzatán az orgonasípok úgy magasodtak fölénk a bazalt orgonák.

Kigyönyörködtük magunkat, majd indultunk a jégveremhez. Ez egy mélyedés, ami alatt barlang van és úgy árad ki belőle a hideg levegő, mint egy légkondicionált helységből. Kicsit lehűltünk és mentünk volna vissza azon a jelzésen, amin végig jöttünk, de egy mocskosan, koszosan éppen akkor leért csoport tanácsára más utat választottunk. Így már nagyobb nehézségek nélkül visszaértünk az autónkhoz, de nem volt könnyű rászánni magunkat, hogy beüljünk és hazainduljunk. Ezért leültünk egy asztalhoz az ott találhatók közül és megebédeltünk. Mikor minden elfogyott összepakoltunk. A jó turistához méltóan a szemetet is és elindultunk hazafelé, de már akkor biztosak voltunk benne, hogy még visszajövünk!

A minap, azon gondolkodtam, hogy mikor is kezdődött. Pontosan nem tudom csak azt, hogy mikor diagnosztizálták. Hat éve december elején, mikor mindenki nyitogatni kezdi az adventi naptárat én ezt találtam benne. Cukorbeteg lettem. Az orvosok szerint a stressz miatti magas vérnyomás volt az oka. Lehet benne valami, mert a családomban senki sem szenvedett benne, egyedül én tettem rá szert. Az első laborvizsgálat 23,5 -es vércukor szintet állapított meg ami, ha ki akarom sarkítani, mondhatjuk akár halálosnak is. Ehhez jött a 200/100-as vérnyomás, ami az egész vizsgálatot kiváltotta. Mikor a háziorvosom megkapta az eredményt és elhaló hangon közölte velem, hogy 23,5 én csak annyit kérdeztem:

- Az jó?

Ennyit tudtam az egész betegségről. Mielőtt szakorvoshoz küldtek, megmondtam a családomnak, hogy biztosan nem fogom magam szurkálni. Mindig is féltem a tűktől, gyerekkoromtól kibékíthetetlenül gyűlöltem azokat az orvosokat, akik injekcióval közeledtek felém. A szakorvos azonnal inzulint írt fel, mire én felhördülve mondtam az egyébként kistermetű doktornőnek:

- Az biztos, hogy engem senki sem fog bökdösni, én meg aztán pláne nem!

- De!

És ezzel eldőlt a sorsom. Mondják, hogy a betegekkel finoman kell bánni, mert amúgy is van elég bajuk, engem azonban ez a határozott, már-már parancsoló hang térített magamhoz. Ott akkor, miközben meredt szemekkel néztem a törékeny doktornőt az agyam kiadta a parancsot:

- Te nem leszel nyomorék vagy vak!

Azóta nem tudok ettől a gondolattól szabadulni. Elkezdtem a diétát, ami az én esetemben azt jelenti, hogy kevesebbet eszem, mint régen. Na, meg persze azóta nem ettem vagy ittam cukrosat.

A betegségről azóta sem tudok többet. Nem olvasok róla, nem járok diabéteszesek közé, hanem ugyanúgy élem az életemet, mint előtte csak tartom magam az akkor elhatározottakhoz.

A kontroll vizsgálatokon, mindig én vagyok a példakép, akivel példálóznak. Pedig már inzulint is pár egységet adok magamnak. És az értékeim mégis jók, három tized híján normális. Persze nem csak én kellettem hozzá. Kellett egy orvos, aki 15 perccel előtte látott először, de átállította a gondolkodásomat. 

Egy szóval!

Azóta megtapasztaltam, hogy másokat, nálam súlyosabb helyzetben levőket nem érdekli, hogy mit és hogyan csinálnak. Rájöttem nekem könnyű. Én félek. Ő sokkal "bátrabbak".