TÚRA A BALATON FELETT!

Sokat túrázunk elmaradhatatlan társammal, a feleségemmel.

A Balaton felé vettük az irány és két óra autózás után már, ott álltunk úti-célunk tövében. A Szent-György hegyen egyszer jártunk, amikor a gyermekeink még kicsik voltak. Szent ég, már a harmadik x-et tapossák! Újabb utánpótlásról gondoskodva magunkkal vittük 8 éves keresztfiunkat. Tudtuk, hogy Ő nem fog a végére elfáradni, mivel örökmozgó, de gondoltuk nem fog ártani neki sem egy kis mozgás. Rövid öltözködés és felfrissülés után nekivágtunk a hegynek.

Azonnal megtaláltuk az út mellett azt a vadszedrest, ahol tizennyolc évvel ezelőtt lányom és fiam lilára festették magukat. Úgy beettek, hogy napok múlva is lila volt a nyelvük, nem is beszélve a rengeteg karcolásról. Mert hát ez nem egy szupermarket. A bokrokkal meg kellett harcolni. Pár szemet most is találtunk, amit jóízűen elfogyasztottunk a két évtizeddel ezelőtti csatánk emlékére.

Mikor elindultunk felfelé rögtön éreztük, hogy az idő megtette a hatását. Mikor elhatároztuk magunkat a túrára, sokkal könnyebbre emlékeztünk, de összeszedtük magunkat, hiszen az embernek csak a gyermekei öregszenek. Fújtatva kerestük az oxigénben gazdagabb levegőt, de nem volt sehol. Mikor kifulladva először elnéztünk a Balaton felé újra elállt a lélegzetünk, de most a látványtól.

Egy fénykép sokat visszaad belőle, de azt az érzést, hogy a küzdelmed és erőfeszítésed jutalmául kaptad, azt nem. Ezért nem ugyanaz a számítógépen túrázni. Ráadásul kevésbé egészséges. Nem erősíti sem a testet, sem a lelket.

Pár méterre megtaláltuk Dr. Borbás Lajos emléktábláját, aki a Vasas túravezetője volt és itt szenvedett halálos balesetet. Isten nyugosztalja! Mint Vasas-függő elszégyelltem magam, hogy nem is hallottam az esetről, de hiába kerestem utána, csak ugyanazt a pár sort írja mindenki. Viszont ráakadtam egy fantasztikus dologra. A „SZENT GYÖRGY-HEGYI LÁTOGATÁSI NAPLÓ”-ra. Ez egy mindenki által elérhető füzet volt, amibe bárki beleírhatott Kasza Béla jóvoltából. Micsoda ötlet! Kár, hogy vége! Ha rajtam múlna, biztosan díjaznám a kitalálóját.

A kis pihenőnk után azonban mentünk tovább, mert örökmozgónk nem bírta a tétlenséget és már többször is nekiindult volna. Sűrűn megállva, bámészkodva, fényképezve értünk el a bazaltorgonák feletti teraszra, ahonnan jól látszódtak Tapolca jellegzetes piramis alakú házai. Bár a Balaton a szigligeti várral szebb volt, azért ez is jól mutatott a távolban. Ettől a ponttól már lefelé visz az út könnyebbült volna meg egy kezdő turista, de mi tudtuk, hogy lefelé menni sem könnyebb, legfeljebb kevésbé fullasztó. És valóban. Azt nem tudom, hogy az idő is közre játszott-e benne, de az időjárás biztosan. Az utóbbi időben lezúduló özönvizek jelentősen megrongálták a lépcsőket, így még annál is nehezebb volt, mint amit vártunk. A fáknak támaszkodva, ágakba kapaszkodva értünk le az bazalt oszlopokhoz. Ahol meg nem volt mit megfogni ott a hátsónkon csúszva, de megoldottuk. És ahogy ránéztünk a hegyre nem volt kétség, hogy megérte. Csodálatos volt a látvány! Mint egy templom karzatán az orgonasípok úgy magasodtak fölénk a bazalt orgonák.

Kigyönyörködtük magunkat, majd indultunk a jégveremhez. Ez egy mélyedés, ami alatt barlang van és úgy árad ki belőle a hideg levegő, mint egy légkondicionált helységből. Kicsit lehűltünk és mentünk volna vissza azon a jelzésen, amin végig jöttünk, de egy mocskosan, koszosan éppen akkor leért csoport tanácsára más utat választottunk. Így már nagyobb nehézségek nélkül visszaértünk az autónkhoz, de nem volt könnyű rászánni magunkat, hogy beüljünk és hazainduljunk. Ezért leültünk egy asztalhoz az ott találhatók közül és megebédeltünk. Mikor minden elfogyott összepakoltunk. A jó turistához méltóan a szemetet is és elindultunk hazafelé, de már akkor biztosak voltunk benne, hogy még visszajövünk!

0 Tovább

Minden fejben dől el!?

A minap, azon gondolkodtam, hogy mikor is kezdődött. Pontosan nem tudom csak azt, hogy mikor diagnosztizálták. Hat éve december elején, mikor mindenki nyitogatni kezdi az adventi naptárat én ezt találtam benne. Cukorbeteg lettem. Az orvosok szerint a stressz miatti magas vérnyomás volt az oka. Lehet benne valami, mert a családomban senki sem szenvedett benne, egyedül én tettem rá szert. Az első laborvizsgálat 23,5 -es vércukor szintet állapított meg ami, ha ki akarom sarkítani, mondhatjuk akár halálosnak is. Ehhez jött a 200/100-as vérnyomás, ami az egész vizsgálatot kiváltotta. Mikor a háziorvosom megkapta az eredményt és elhaló hangon közölte velem, hogy 23,5 én csak annyit kérdeztem:

- Az jó?

Ennyit tudtam az egész betegségről. Mielőtt szakorvoshoz küldtek, megmondtam a családomnak, hogy biztosan nem fogom magam szurkálni. Mindig is féltem a tűktől, gyerekkoromtól kibékíthetetlenül gyűlöltem azokat az orvosokat, akik injekcióval közeledtek felém. A szakorvos azonnal inzulint írt fel, mire én felhördülve mondtam az egyébként kistermetű doktornőnek:

- Az biztos, hogy engem senki sem fog bökdösni, én meg aztán pláne nem!

- De!

És ezzel eldőlt a sorsom. Mondják, hogy a betegekkel finoman kell bánni, mert amúgy is van elég bajuk, engem azonban ez a határozott, már-már parancsoló hang térített magamhoz. Ott akkor, miközben meredt szemekkel néztem a törékeny doktornőt az agyam kiadta a parancsot:

- Te nem leszel nyomorék vagy vak!

Azóta nem tudok ettől a gondolattól szabadulni. Elkezdtem a diétát, ami az én esetemben azt jelenti, hogy kevesebbet eszem, mint régen. Na, meg persze azóta nem ettem vagy ittam cukrosat.

A betegségről azóta sem tudok többet. Nem olvasok róla, nem járok diabéteszesek közé, hanem ugyanúgy élem az életemet, mint előtte csak tartom magam az akkor elhatározottakhoz.

A kontroll vizsgálatokon, mindig én vagyok a példakép, akivel példálóznak. Pedig már inzulint is pár egységet adok magamnak. És az értékeim mégis jók, három tized híján normális. Persze nem csak én kellettem hozzá. Kellett egy orvos, aki 15 perccel előtte látott először, de átállította a gondolkodásomat. 

Egy szóval!

Azóta megtapasztaltam, hogy másokat, nálam súlyosabb helyzetben levőket nem érdekli, hogy mit és hogyan csinálnak. Rájöttem nekem könnyű. Én félek. Ő sokkal "bátrabbak".

0 Tovább

r1a2

blogavatar

Hogyan változott meg az életem.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek