A minap, azon gondolkodtam, hogy mikor is kezdődött. Pontosan nem tudom csak azt, hogy mikor diagnosztizálták. Hat éve december elején, mikor mindenki nyitogatni kezdi az adventi naptárat én ezt találtam benne. Cukorbeteg lettem. Az orvosok szerint a stressz miatti magas vérnyomás volt az oka. Lehet benne valami, mert a családomban senki sem szenvedett benne, egyedül én tettem rá szert. Az első laborvizsgálat 23,5 -es vércukor szintet állapított meg ami, ha ki akarom sarkítani, mondhatjuk akár halálosnak is. Ehhez jött a 200/100-as vérnyomás, ami az egész vizsgálatot kiváltotta. Mikor a háziorvosom megkapta az eredményt és elhaló hangon közölte velem, hogy 23,5 én csak annyit kérdeztem:

- Az jó?

Ennyit tudtam az egész betegségről. Mielőtt szakorvoshoz küldtek, megmondtam a családomnak, hogy biztosan nem fogom magam szurkálni. Mindig is féltem a tűktől, gyerekkoromtól kibékíthetetlenül gyűlöltem azokat az orvosokat, akik injekcióval közeledtek felém. A szakorvos azonnal inzulint írt fel, mire én felhördülve mondtam az egyébként kistermetű doktornőnek:

- Az biztos, hogy engem senki sem fog bökdösni, én meg aztán pláne nem!

- De!

És ezzel eldőlt a sorsom. Mondják, hogy a betegekkel finoman kell bánni, mert amúgy is van elég bajuk, engem azonban ez a határozott, már-már parancsoló hang térített magamhoz. Ott akkor, miközben meredt szemekkel néztem a törékeny doktornőt az agyam kiadta a parancsot:

- Te nem leszel nyomorék vagy vak!

Azóta nem tudok ettől a gondolattól szabadulni. Elkezdtem a diétát, ami az én esetemben azt jelenti, hogy kevesebbet eszem, mint régen. Na, meg persze azóta nem ettem vagy ittam cukrosat.

A betegségről azóta sem tudok többet. Nem olvasok róla, nem járok diabéteszesek közé, hanem ugyanúgy élem az életemet, mint előtte csak tartom magam az akkor elhatározottakhoz.

A kontroll vizsgálatokon, mindig én vagyok a példakép, akivel példálóznak. Pedig már inzulint is pár egységet adok magamnak. És az értékeim mégis jók, három tized híján normális. Persze nem csak én kellettem hozzá. Kellett egy orvos, aki 15 perccel előtte látott először, de átállította a gondolkodásomat. 

Egy szóval!

Azóta megtapasztaltam, hogy másokat, nálam súlyosabb helyzetben levőket nem érdekli, hogy mit és hogyan csinálnak. Rájöttem nekem könnyű. Én félek. Ő sokkal "bátrabbak".