Nem régen elmeséltem, hogyan tudtam meg, hogy cukorbeteg lettem és abból az írásomból talán arra lehetett következtetni, hogy ez egy könnyen kezelhető helyzet. Pedig nem az!

Annak ellenére sem, hogy én döntöttem: „NEM LESZEK BETEG!”, és még a látszatát is igyekszem annak elkerülni, hogy ez kiderüljön rólam egy avatatlan szeműnek. Hogy miért? Mert engem ez tart azon az úton, amit elkezdtem. De hogyan is kezdődött?

A rendelőből azonnal a gyógyszertárba mentem kiváltani mindent, amit felírtak. Táskányi dolgot kaptam, egy táskányi pénzért. Persze ez viszonylagos, főleg ahhoz képest amennyit eddig költöttem erre. Azaz semmit. Kaptam mindenfélét: vércukormérőt, teszteket, gyógyszert, vérnyomásmérőt, stb.  A legfontosabbat azonban nem itt, hanem a diabetológusnál kaptam.

Egy kis füzetet „Étrendi útmutató” címmel. Ez volt a tankönyvem és még néha, ha valami szokatlant eszem ma is előveszem, de persze már jobbára csak a biztonság miatt van.

Emlékszem az első hetekre. A feleségemnek sok türelemre volt hozzám szüksége, mert mindent a legprecízebben akartam kimérni és kiszámolni. Ha valamit visszamértem és nem a megfelelő eredményt kaptam úgy éreztem, hogy meg akar ölni vagy legalább is megnyomorítani. Mivel én is főzök így jobbára rám hagyta, hogyha neki nem hiszek, csináljam én. És én csináltam, milligrammokra kimérve mindent. Családi összejöveteleken, ahol összejött 15-20 ember én csak a küldetésemnek éltem. Csak annyit és csak abból, amit szabad. Semmi cukros! Ezt tartom azóta is, de sok mindenben változtam, illetve inkább megtanultam felvenni a ritmust. Már nem használom a mérleget, rutinból tudom, hogy miből mennyit „kell” ennem. Nem azt mondom, hogy szabad, mert bármiből, bármennyit ehetek, senki sem fogja le a kezem. Csak a fejemben szólal meg a vészharang! Képessé váltam abbahagyni az evést, pedig ez nem volt rám jellemző. És a kezdeti keserves éhségérzet is elmúlt. Lehet előttem bármilyen svédasztalos reggeli vagy ebéd, csak annyit eszem, amennyit kell! Ritka kivétellel minden nap sétálok egy fél órát, és ha tehetem, túrázom, amikor időm csak engedi. Persze kell hozzá valaki, aki mellettem van és noszogat, ha nekem mozdulni sincs kedvem. Ebben bizton számíthatok a feleségemre és persze unokámra és a keresztfiamra, akik örökmozgók és akkor is kilométereket varázsolnak a lábaimba, ha ki sem mozdulok a kertből.

Ezért könnyű nekem!