Sokat túrázunk elmaradhatatlan társammal, a feleségemmel.

A Balaton felé vettük az irány és két óra autózás után már, ott álltunk úti-célunk tövében. A Szent-György hegyen egyszer jártunk, amikor a gyermekeink még kicsik voltak. Szent ég, már a harmadik x-et tapossák! Újabb utánpótlásról gondoskodva magunkkal vittük 8 éves keresztfiunkat. Tudtuk, hogy Ő nem fog a végére elfáradni, mivel örökmozgó, de gondoltuk nem fog ártani neki sem egy kis mozgás. Rövid öltözködés és felfrissülés után nekivágtunk a hegynek.

Azonnal megtaláltuk az út mellett azt a vadszedrest, ahol tizennyolc évvel ezelőtt lányom és fiam lilára festették magukat. Úgy beettek, hogy napok múlva is lila volt a nyelvük, nem is beszélve a rengeteg karcolásról. Mert hát ez nem egy szupermarket. A bokrokkal meg kellett harcolni. Pár szemet most is találtunk, amit jóízűen elfogyasztottunk a két évtizeddel ezelőtti csatánk emlékére.

Mikor elindultunk felfelé rögtön éreztük, hogy az idő megtette a hatását. Mikor elhatároztuk magunkat a túrára, sokkal könnyebbre emlékeztünk, de összeszedtük magunkat, hiszen az embernek csak a gyermekei öregszenek. Fújtatva kerestük az oxigénben gazdagabb levegőt, de nem volt sehol. Mikor kifulladva először elnéztünk a Balaton felé újra elállt a lélegzetünk, de most a látványtól.

Egy fénykép sokat visszaad belőle, de azt az érzést, hogy a küzdelmed és erőfeszítésed jutalmául kaptad, azt nem. Ezért nem ugyanaz a számítógépen túrázni. Ráadásul kevésbé egészséges. Nem erősíti sem a testet, sem a lelket.

Pár méterre megtaláltuk Dr. Borbás Lajos emléktábláját, aki a Vasas túravezetője volt és itt szenvedett halálos balesetet. Isten nyugosztalja! Mint Vasas-függő elszégyelltem magam, hogy nem is hallottam az esetről, de hiába kerestem utána, csak ugyanazt a pár sort írja mindenki. Viszont ráakadtam egy fantasztikus dologra. A „SZENT GYÖRGY-HEGYI LÁTOGATÁSI NAPLÓ”-ra. Ez egy mindenki által elérhető füzet volt, amibe bárki beleírhatott Kasza Béla jóvoltából. Micsoda ötlet! Kár, hogy vége! Ha rajtam múlna, biztosan díjaznám a kitalálóját.

A kis pihenőnk után azonban mentünk tovább, mert örökmozgónk nem bírta a tétlenséget és már többször is nekiindult volna. Sűrűn megállva, bámészkodva, fényképezve értünk el a bazaltorgonák feletti teraszra, ahonnan jól látszódtak Tapolca jellegzetes piramis alakú házai. Bár a Balaton a szigligeti várral szebb volt, azért ez is jól mutatott a távolban. Ettől a ponttól már lefelé visz az út könnyebbült volna meg egy kezdő turista, de mi tudtuk, hogy lefelé menni sem könnyebb, legfeljebb kevésbé fullasztó. És valóban. Azt nem tudom, hogy az idő is közre játszott-e benne, de az időjárás biztosan. Az utóbbi időben lezúduló özönvizek jelentősen megrongálták a lépcsőket, így még annál is nehezebb volt, mint amit vártunk. A fáknak támaszkodva, ágakba kapaszkodva értünk le az bazalt oszlopokhoz. Ahol meg nem volt mit megfogni ott a hátsónkon csúszva, de megoldottuk. És ahogy ránéztünk a hegyre nem volt kétség, hogy megérte. Csodálatos volt a látvány! Mint egy templom karzatán az orgonasípok úgy magasodtak fölénk a bazalt orgonák.

Kigyönyörködtük magunkat, majd indultunk a jégveremhez. Ez egy mélyedés, ami alatt barlang van és úgy árad ki belőle a hideg levegő, mint egy légkondicionált helységből. Kicsit lehűltünk és mentünk volna vissza azon a jelzésen, amin végig jöttünk, de egy mocskosan, koszosan éppen akkor leért csoport tanácsára más utat választottunk. Így már nagyobb nehézségek nélkül visszaértünk az autónkhoz, de nem volt könnyű rászánni magunkat, hogy beüljünk és hazainduljunk. Ezért leültünk egy asztalhoz az ott találhatók közül és megebédeltünk. Mikor minden elfogyott összepakoltunk. A jó turistához méltóan a szemetet is és elindultunk hazafelé, de már akkor biztosak voltunk benne, hogy még visszajövünk!